Kockázat a szabadban

 

Magasfeszültségű távvezetékek

 

Ahol áramot állítanak elő, szállítanak vagy felhasználnak, ott elkerülhetetlenül keletkeznek elektromos és mágneses mezők is. Az elektromos és mágneses mezőknek sok közös vonásuk is van, mint pl.: minél nagyobb az áramerősség és a feszültség, és minél kisebb az elektromos eszközöktől való távolság, annál erősebbek ezek a mezők. Vannak azonban alapvető különbségek is, főleg az egészségünket érintően: míg az elektromos me­zők jól árnyékolhatóak, addig a mágneses mezők szinte minden anya­gon áthatolnak (csak speciális ötvözetekkel vagy többrétegű aluminiumle­me­­zek­kel csökkenthető a káros hatásuk).

Mire az áram eljut a lakásunkig, általában több száz kilométernyi utat tett már meg. A különféle erőművek generátorai jellemzően 6 és 27 kV közötti feszültséget produkálnak, 50 Hz frekvenciával. Ilyen kis feszültséggel azonban nem gazdaságos az áram továbbítása, mert a távvezetékeken kialakuló veszteség miatt csak rövid távra juttatható el. Minél nagyobb a távvezeték feszültsége, annál messzebbre lehet eljuttatni az áramot. Az erőművekben ezért transzformátorok segítségével 220 – 380 kV feszültségűre alakítják át az áramot és így ezer kilométerre is továbbítható (a képen is látható, rácsos szerkezetű oszlopokon). Regionális alállomásokon ezt a feszültséget alakítják át 50 – 150 kV-ra (ezen vezetékek tartói általában betonoszlopok). Járási szinten 6 – 30 kV-ra csökkentik a feszültséget (amit tipikusan faoszlopokon futó vezetékek továbbítanak) és ezt a tele­püléseken transzformátorházak alakítják át a házi 220 – 400 V feszültséggé.

Az áramellátás terén a legnagyobb terhelések a transzformátorállomások és magasfeszültségű távvezetékek közvetlen közelében lépnek fel. Minél nagyobb a továbbított feszültség, minél több vezeték lóg az oszlopon és azok minél távolabb vannak egymástól, annál nagyobb a keletkező elektro­­mágneses tér. A legerősebb közvetlenül a vezetékköteg centrumában, a távolság függvényében csökken ugyan, de egy 380 kV-os távvezeték esetében még 150 – 250 méter távolságban is meghaladja az egészségügyi határértéknek tekintett 1 µT értéket!

Az alacsonyfrekvenciás (50 Hz) mezők elsősorban akut hatásokat váltanak ki, amelyek az érzékelő-, ideg- és izomsejtekre hatnak. Hosszabb távon azonban krónikus megbetegedéseket, rákot, leukémiát okoznak, és károsan hatnak az immun-, a hormon- és idegrendszerre (IARC, 2001.).

 

 

Erősen ingadozó mágneses mezők a vasútvonalak mentén

 

A vasúti felsővezetékek és kábelek keltette elektromágneses mezők hatalmas időbeli ingadozásokat mutatnak. A gyorsító vagy fékező villanymozdonyok megnövelik a vezetékekben folyó áram erősségét, ami a mágneses terek növekedését jelenti. Minél több mozdony halad a szakaszon, annál nagyobb az elektromágneses terhelés és annál veszélyesebb  az emberi egészségre. A vezetékek feszültsége független a vonatforgalom mértékétől, ezért az elektromos mező sem változik tőle (közvetlenül a felsővezeték alatt kb. 1.500 Volt/méter, ami belefér az emberi szervezetre megengedett 10.000 V/m határértékbe). A képen a vasúti sínpárt és felsővezetékeket körülölelő 1 mikroTesla erősségű mágneses mező sematikus képe látható, ami kb. 15 méter sugarú kör és a távolság növekedésével rohamosan csökken.

Maguk a vasúti szerelvények is hozzájárulnak elektromos és mágneses mezők kialakulásához, illetve a vonatokon is megtalálhatók ezek a veszélyforrások. Ezek forrásai a felsővezetékben és a sínekben folyó áram, a szerelvényeken működő elektromos berendezések, pl. klíma, világítás, WLAN. A személykocsik áramellátásáról az ún. gyűjtósín gondoskodik: ez a szerelvény alatt végigfutó kábelköteg, ami minden kocsihoz leágazik. A svájci BUWAL (Szövetségi Környezetvédelmi Hivatal) által pl. a Bern-Zürich vasútvonalon végzett mérések szerint a legnagyobb elektromágneses terhelés közvetlenül a villanymozdony mögötti vagonban volt mérhető (4 – 10 µT), ami megfelel egy személygépkocsiban mérhető sugárterhelésnek.

 

 

TV- és rádióadók, mobiltornyok

Ellentétben az áramellátással és elektromos eszközökkel, amelyeknél a sugárzás nemkívánatos mellékhatás, az adóberendezések tudatosan használják a sugárzást az információk (beszéd, képek, adatok, stb.) vezeték nélküli továbbítására. A digitális technika térnyerése a korábbi analóggal szemben akár a keletkező káros mellékhatások csökkenését is eredményezhetné (digitális adásnál kevesebb csatorába lehet besűríteni a korábbi analógokat), de a választékbővítés miatt ez az előny gyorsan megszűnt, így a két technológia egyforma kockázatot rejt.

Míg a TV- és rádióadók általában településeken kívül, gyakran magaslati pontokon helyezkednek el (és ott biztosítják a magas háttérsugárzást), addig a mobiltornyok elsősorban a városokon belül alkotnak dzsungelt, de nem kímélik az utak és vasutak vonalát és eljutnak a legeldugottabb falvakig is (és ott ők gondoskodnak a nagyfrekvenciás sugárzásról).

Nagyobb teljesítményük ellenére a pont-pont-mikrohullámú összeköttetések (ún. vonalhosszabbítók, amit akár a mobilállomások egymás közti összekötésére, akár TV-műsorok bizonyos irányú sugárzására használnak) az előbbieknél kevesebb elektroszmogot okoznak, ezért egészségkárosító hatásuk csak műszaki probléma esetén lehet (pl. antenne elhajlása esetén), de itt is érvényes, hogy az antenna közvetlen közelében tartósan tartózkodni nem ajánlatos.

A lakosság számára a legnagyobb kockázatot ma a mobiltornyok jelentik. Minden mobilszolgáltató hálózata sok-sok cellából áll. Minden cellában van egy adó (természetesen minden szolgáltatónak külön-külön!), ez a bázisállomás, amely kapcsolat­ba lép a közelben tartózkodó mobiltelefonokkal. A bázisállomások vezetékes vonalon vagy mikro­hullámú összeköttetéssel kapcsolódnak a központhoz és azon keresztül forgalmaznak a hívó/hívott mobilhoz vagy vezetékes telefonhoz. A cellák méretét meghatározza a topográfia (síkvidék vagy dombos) és a cellában várható forgalom mértéke. Távoli helyeken a cella lehet akár 4-5 km átmérőjű, míg egy sűrűn lakott, sokat mobilozó településen legfeljebb néhány száz méter. Épületeken belül telepített cellák antennáinak pár 10 métert kell elérniük.

Az antennák sugárzási teljesítményét úgy határozzák meg, hogy a továbbítandó jelek még elérjenek legalább a cella széléig. De nem szabad bezavarnia a szomszédos cellákba. Ezért a kisebb cellák antennái alacsonyabb teljesítménnyel sugározhatnak, mint a nagyobbaké, és hiába kell belőlük több, az összteljesítmény legtöbbször kisebb, mint egy nagy celláé. Így fordulhat elő, hogy a ritkán lakott területeken, nagyméretű cellát kiszolgáló mobilantenna teljesítménye  - és így egészségkárosító sugárzása -  sokszorosan meghaladja a nagyvárosi adatokat.